2025.10.19.
Nálunk van egy csomó gyerek
Nálunk van egy csomó gyerek, hát persze, hogy mind éhesek. Nincsen nálunk semmi kaja, erőst főhet Anya agya. Jobb híján pár almát vágok. Fütyörészek, dúdikálok. Jó dolog az almahámzás, kedvem remek, szívem rózsás. Odateszem, rárepülnek, mint a sáskák falnak-vesznek. Egy perc, és az alma elfogy... Mit tehetek, tovább vágok. Hámozgatok, hámozgatok, megint népdalt dúdorászok. Odateszem, máris gyűlnek, mindannyian almát esznek. Szemem egyre meredezem... Ej, gyerekek egyre esztek!! Rengeteget vesztek-nyeltek... Engem ezzel elkergettek!! S mit tehetnék, még tíz almát meghámozok, az angyalát! De már nem szól nóta bennem, gépiesen jár a kezem. Odateszem, már szaladnak! Jóízűen csámcsogatnak!! Oda nézni nem akarok...
Hogy mi az anyaság?
Hogy mi az anyaság? Azt elmesèlhetem. Egyszer volt, hol nem volt, túl a szennyeshegyen... Èlt egy kialvatlan morgós öreg medve, akinek elèggè ritkás volt jókedve. Elátkozva èlt ő, senki meg nem látta. Kevès volt néki a beszèlgetőtársa. Arra ìtèltèk, hogy örökkè dolgozzon, mègis a munkája soha el ne fogyjon. Ès persze mindezèrt hála rá ne szálljon, megbecsülèst, jó szót ki csak ritkán váltson. Gyaszatoljon, főzzön, pakoljon ès mosson, etessen, ruházzon, fürdessen,altasson... Mindemellett legyen kedves, cukor, èdes, játèkos, türelmes, èrtő, bèkessèges. S ha mindebben vèt, hát bűntudat gyötörje, kudarcokkal teli legyen napja, s èjje. Hulljon kimerülten minden este ágyba: Etet-itat, takar;
Lábujjhegyen kiosonok
Lábujjhegyen kiosonok. Fel ne keltsem, hogy távozok. Épp csak, hogy a konyhát érem... Hallom, közeledik lépte. Kis talpacska tappog gyorsan, s megjelenik az ajtóban. Szemikéje hunyorogva azt keresi, Anya hol van... Oh, ha a szív szólni tudna... kíváncsi lennék, mit mondna. Hogy festené le ez érzést: hunyorgó kis angyal nézést...
2025.08.21.
Ne engedd el!
Ott belül, legbelül. Mikor a szívedben vagy. Csendben, egyedül. Hová nem ér el zaj, zsivaj Hol a nagy érzések laknak. Vad morajjal, hanggal. Ahol örökké ég a Fény. Ott lakok én benned. Szíved rejtekén. Ne engedd el, hallgasd! Hallgasd, amit hallasz. Mert az vagyok én! Szíved rejtekén. A Fény. Az Éltető. A Szál. Ami mindig megfogásra vár. És száll. Szárnyalva száll. Hozzám csatlakozz. Mert te én vagyok. Ne engedd el!
Egyszerűen
Látod-e a felnőttben azt a síró csecsemőt, ki semmi másra nem vár csak, hogy öleld, szeresd őt? Ilyen csecsemő belül mindegyik felnőtt ember, csak őszintén szólni már nem tud, nem akar, nem mer.