Kétely! Te hálátlan Isten-áruló! Te, ki oly könnyen feleded, ami jó, és nem mersz a vágyott jövőben bízni. Toporogsz, zilálsz, szűkölsz. Nem mersz hinni, pedig hív, vár, megtart, átölel. Áldás van rajtad, égi jel. S az út, melyre szíved vezet... Ne engedd el az égi kezet!

Látod-e a felnőttben azt a síró csecsemőt, ki semmi másra nem vár csak, hogy öleld, szeresd őt? Ilyen csecsemő belül mindegyik felnőtt ember, csak őszintén szólni már nem tud, nem akar, nem mer.