Ma a konyhapultnál állva, miközben a mosogatás utolsó mozzanataként szárazra töröltem a tiszta konyhapultot és jólesően végigtekintettem a környező renden, elméláztam:

Mennyit-mennyit bántottam korábban magam amiatt, hogy kicsi gyerekeim mellett nem tudtam rendet tartani. Ritkaság számba ment, ha nem volt halomban vagy a mosogatni való, vagy a mosatlan ruha, vagy a teregetni való, vagy az összehajtani való. Napokig (kb.elfogyásig) álltak a kanapén az összehajtogatott, szekrényre áhítozó ruhák. A mosógépet volt, hogy négyszer indítottam újra ugyan azzal az adag ruhával, míg végre ki tudtam teregetni…

Szégyelltem a koszt, a kupit, a káoszt. Nem fért a fejembe, mások hogy csinálják? Hogy tudnak rendet tartani? Tisztaságot varázsolni? Hogy tudnak főzni? Hogy tudnak minden ruhát szépen, tisztán és lukmentesen tartani…

Én minderre képtelen voltam. Túlélésre játszva rohantam hol ide, hol oda tömködni a lukat, ahol a legnagyobb volt a szükség, a baj, a zűrzavar.

Szégyenkeztem. Alkalmatlannak éreztem magam. Rossz anyának, rossz feleségnek, rossz háziasszonynak. A lustaság kíméletlen vádját pecsételtem magamra, s kétségbeesetten igyekeztem ezt magammal perlekedve megcáfolni, ész érvekkel bizonyítani az ellenkezőjét, hiába, nem volt feloldozás.

Ha akkor nekem valaki azt mondja, hogy Imola, semmi baj veled! Kicsi gyerekekkel, gyakorlatilag egyedül ez teljesen rendben van. Inkább legyél nyugodt és elégedett, mint hogy szégyenkezel, magad bántod. Dehogy vagy lusta!
Pár év múlva minden más lesz. Nőnek a gyerekeid, és hirtelen nem lesz minden fáradozás értelmetlen. Hirtelen néha-néha jut majd idő-energia olyan luxus dolgokra, mint csillogóvá varázsolni a csapot. Vagy kitörölni a morzsát egy fiókból.

A legkisebbem már négy éves. Még most sem megy minden zökkenőmentesen. A polcból kifolyik a varrnivaló (még jó, hogy három lányom van, hátha a legkisebbre még jó lesz, amit a legnagyobbnál eltettem megvarrni). Most is előfordul, hogy az egész konyha a többnapos mosogatnivalóval van tele.
Olyan is van, hogy nincs hová letennem a lábam egy gyerekszobában.

De egyre hosszabb időszakokban van olyan is, hogy mindenhol rend van. Nincs halomban se a mosatlan, se a mosogatatlan, se a hajtogatni-, elraknivaló. Nem járunk bokáig játékban, sem földön heverésző ruhák között…

S egyre többször tudom jólesően szárazra törölni mosogatás után a tiszta konyhapultot, s jólesően végignézni a rendezett lakáson.

Szóval ha Te olyan édesanya vagy, aki hasonló cipőben jár, vagy éppen más nehézségekkel küzdesz meg nap, mint nap láthatatlanul, és olvasod ezeket a sorokat, hadd legyek én, aki azt írja Neked:

Nincs veled semmi baj! Nagyszerű, amit és ahogyan teszel, hiszen a Tőled telhető maximumot nyújtod! Tarts ki, és ne bántsd magad!

Eltelik pár év, és a rengeteg – addig láthatatlan – munka, egyszer csak láthatóvá válik! Végre nem tűnik majd minden örökös, hiábavaló küzdelemnek. Hanem egyre többször tudsz majd elégedettséggel végignézni fáradozásod eredményén.

Minden tiszteletem a Tiéd! S a sajátodat is bizony megérdemled!