
Ha valaki, akkor én aztán nagyon
Ha valaki, akkor én aztán nagyon nehezen lettem anya.
Sírtam vissza a régi életemet. A számomra oly fontos, elvesztett drága szabadságomat. Nehezen éltem meg, hogy nincs egyetlen szabad percem, hogy sohasem csinálhatok, amit akarok. Nem nyelhetek le egyetlen falatot sem nyugodtan, nem mehetek mosdóba nyugodtan, nem fürödhetek nyugodtan, nem hagynak olvasni, nem hagynak aludni, és legalább pihenni sem.
Nem léphetek ki az ajtón egyetlen kulcscsomót himbálva a kezemben.
Nincsenek emberi kapcsolataim. Nem tudok ülni a fenekemen a gátmetszéstől. Nem tudok feküdni a hasamon a tejcsárda miatt… Soroljam még?
Nem segítette elő a helyzetet a szüléskor kapott oxitocin sem, minek következtében nem alakult ki újszülött gyermekem irányában semmiféle kötődés. Csak ezt elfelejtették megkérdezni, hogy ezzel az igen aprócska mellékhatással is szeretném-e megkapni? Mint ahogy azt is, akarom-e egyáltalán?
Mikor a szülés után rám tették a tervezett és várva várt kisfiamat (míg összevarrtak! – így aztán lehet meghitten babázni, hogy közben tűvel döfködnek, és cérnát rángatnak a húsomban a lábam között 👏), összesen annyi érzés volt bennem, mintha egy téglát tettek volna a hasamra.
Nem éreztem semmit. SEMMIT iránta. És később sem, a szülés után sem, a kórházi napok alatt sem, otthon sem. Elláttam gépiesen, mert ezt kellett: pelenkát cseréltem, szoptattam, büfiztettem (a többieknél már sosem csináltam, tapasztalataim szerint megoldja a természet magától) ringattam, pelenkát cseréltem, szoptattam, büfiztettem, ringattam, pelenkát cseréltem, szoptattam… stb. Néha még gyönyörködtem is benne, milyen szép, még sírtam is hol ezen, hol azon milyen szerencsés vagyok, hogy itt van, hol bármi egyében…. Csak éppen nem éreztem iránta SEMMIT!
Több hónap telt el, mire az oxitocin által összeroncsolt anyai kötődés helyreállt, kialakult bennem.
Onnantól kezdve a gépies munkavégzést végre melegség öntötte el. Végre nem kellett magam bántanom, hogy nem érzek semmit a gyermekem iránt (akkor még nem tudtam, amit ma már tudok). Már szeretetből és nem puszta kötelességtudatból tettem, amit kellett, de a helyzetben változatlanul szenvedtem. Oda voltam láncolva egy bőgőmasinához, aki miatt nem mehettem semerre, és nem csinálhattam semmi értelmeset. Egyetlen örömöm, ami némi ingert vitt az életembe az volt, hogy kisétáltam a konyhába, s ettem valamit, mikor éhes sem voltam. S ezt ismételgettem naponta többször: szép kilátások…
Az idő ólom lábakon járt, sosem akart vége lenni a napnak, sosem akart vége lenni a hétnek, azt hittem sosem jön el az az idő, hogy fél éves legyen.
Ha valaki, akkor én aztán nagyon nehezen lettem anya.
Sírtam vissza a régi életemet. A számomra oly fontos, elvesztett drága szabadságomat. Nehezen éltem meg, hogy nincs egyetlen szabad percem, hogy sohasem csinálhatok, amit akarok. Nem nyelhetek le egyetlen falatot sem nyugodtan, nem mehetek mosdóba nyugodtan, nem fürödhetek nyugodtan, nem hagynak olvasni, nem hagynak aludni, és legalább pihenni sem.
Nem léphetek ki az ajtón egyetlen kulcscsomót himbálva a kezemben.
Nincsenek emberi kapcsolataim. Nem tudok ülni a fenekemen a gátmetszéstől. Nem tudok feküdni a hasamon a tejcsárda miatt… Soroljam még?
Nem segítette elő a helyzetet a szüléskor kapott oxitocin sem, minek következtében nem alakult ki újszülött gyermekem irányában semmiféle kötődés. Csak ezt elfelejtették megkérdezni, hogy ezzel az igen aprócska mellékhatással is szeretném-e megkapni? Mint ahogy azt is, akarom-e egyáltalán?
Mikor a szülés után rám tették a tervezett és várva várt kisfiamat (míg összevarrtak! – így aztán lehet meghitten babázni, hogy közben tűvel döfködnek, és cérnát rángatnak a húsomban a lábam között 👏), összesen annyi érzés volt bennem, mintha egy téglát tettek volna a hasamra.
Nem éreztem semmit. SEMMIT iránta. És később sem, a szülés után sem, a kórházi napok alatt sem, otthon sem. Elláttam gépiesen, mert ezt kellett: pelenkát cseréltem, szoptattam, büfiztettem (a többieknél már sosem csináltam, tapasztalataim szerint megoldja a természet magától) ringattam, pelenkát cseréltem, szoptattam, büfiztettem, ringattam, pelenkát cseréltem, szoptattam… stb. Néha még gyönyörködtem is benne, milyen szép, még sírtam is hol ezen, hol azon milyen szerencsés vagyok, hogy itt van, hol bármi egyében…. Csak éppen nem éreztem iránta SEMMIT!
Több hónap telt el, mire az oxitocin által összeroncsolt anyai kötődés helyreállt, kialakult bennem.
Onnantól kezdve a gépies munkavégzést végre melegség öntötte el. Végre nem kellett magam bántanom, hogy nem érzek semmit a gyermekem iránt (akkor még nem tudtam, amit ma már tudok). Már szeretetből és nem puszta kötelességtudatból tettem, amit kellett, de a helyzetben változatlanul szenvedtem. Oda voltam láncolva egy bőgőmasinához, aki miatt nem mehettem semerre, és nem csinálhattam semmi értelmeset. Egyetlen örömöm, ami némi ingert vitt az életembe az volt, hogy kisétáltam a konyhába, s ettem valamit, mikor éhes sem voltam. S ezt ismételgettem naponta többször: szép kilátások…
Az idő ólom lábakon járt, sosem akart vége lenni a napnak, sosem akart vége lenni a hétnek, azt hittem sosem jön el az az idő, hogy fél éves legyen.
Tóth Imola