Legszebb anya-bénázásaimat elsőszülött gyermekemmel követtem el. Igazi HŐSként tekintek rá, hogy minden viszontagságon át, lassan eljut a kamaszkor küszöbéig.

Az elsőszülöttem viszontagságai – 1.rész

Van az a mondás, hogy okos ember a mások kárán tanul, buta a sajátján sem… Nos rám nézve némi reményt ad, hogy a saját hibáimból többszöri próbálkozásra képes vagyok tanulni, de rá nézve cseppet sem kecsegtető, hogy ő mindig az első próbálkozás.

Mikor várandós lettem vele, voltak rokonaim, barátaim, akik már dúlával szültek Pesten. Óvatosan mondogatták, hogy lehet nem a kecskeméti kórház számomra a megfelelő világrahozási helyszín, de én nagy bölcsen úgy gondoltam, mindenki megszül itt is, úri hóbort Pestre járkálni.

Volt már némi tájékozottság a fejemben arról, mi fontos nekem, de bátorságom (pocsék önérvényesítőként) ahhoz, hogy kiálljak magunkért és mindezekért, kb. annyi volt, mint a lepkének ereje a súlyemeléshez. Azt hiszem, ez a legrosszabb párosítás ilyenkor, mikor elképzelés már van, bátorság még nincs.

Így aztán hiába tudtam sokmindent fejben, a következő tapasztalatokkal gazdagodtam: antibiotikum, oxitocin, géphez kötve vajúdás, burokrepesztés, siettetés (még 1órát kap, s különben…), hasbakönyöklés, gátmetszés, gátvarrás, (gátfutás… ja, az nem), azonnali köldökzsinórnyisza, alanyi jogú légcsőleszívás, nem létező aranyóra, több órára elvitt, majd betápszerezve visszahozott gyermek, s ebből fakadó szoptatási kudarcok; kötődési képtelenség.

(Erős idegzetűeknek érdemes rákeresni a youtube-on, miben van része az újszülöttnek közvetlen születése után, amiről mi már a szenvedéstől tudomást sem tudunk venni, s utána, míg elviszik „fürdetni”, mérni stb. Az anyukája szerető, ölelő, meleg karjai helyett. Én sírtam rajta.)

Bár gyermekem „természetes” úton (hahaha) látta meg a napvilágot, olyan traumát éltem át, hogy hónapokkal később is bevillantak elborzasztó képek, szagok, emlékek…
El nem tudtam képzelni, hogy szülhet valaki többször is. Egy rémálom maradt az egész.

Édesapámmal sétálgatva meséltem el egy-két megélésemet, s ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat: Ha én egy simának nevezett, minden komplikációtól mentes szülésnél ezt éltem át, min mehetnek át azok az anyukák, akik kevésbé „simán” szülnek, császárral végzik, vagy még szörnyűbb traumák, veszteség éri őket… S vajon kivel tudják megbeszélni mindezeket?

Ekkor született meg a szülésélmény-feldolgozó sétám ötlete, amit pár évvel később – második gyermekem cseperedése után – el is kezdtem meghirdetni.
Jól éreztem, sajnos hatalmas igény mutatkozott, mutatkozik rá.

A szülés az a nap egy nő életében, amit soha nem felejt el. Beleég az emlékezetébe, a legapróbb részletekig fel tudja idézni, akár 90 éves korában is. Nem mindegy mit őrizgetünk.

Nem mindegy, hogy vérző sebünket próbáljuk magunk elől is eltakargatni újra meg újra, hogy ne látszék, ne emlékeztessen, ne fájjon; vagy egy gyógyulófélben lévő, szépen beheggedt varr jelzi már csupán, hogy ott valaha valami fájt.

S az sem mindegy, hogyan indulunk neki a következő szülésünknek.

Ha Te is úgy érzed, lenne mit mesélned, kibeszélned magadból, kérlek, keress elérhetőségeimen!
Használd megértő figyelmem, együttérző szívem.
Keserűség, csalódottság, harag, kiszolgáltatottság, megalázottság, önvád… Minél több fájdalmas érzés jön ki, annál kevesebb marad bent, amit a lelkedben cipelsz.

Négy gyermekem van, négyszer szültem, s dúlaként is kísértem néhány szülést. Az ebbéli tapasztalataimról fogok még írni.