Képernyő-hiszti
Én nem csinálom jól, csak valahogy. S nekem működik, mint mindenki másnak a sajátja. Ez a mi történetünk:
Tudatos döntésként nincs tévénk. De néhány évvel ezelőttig rendszeres mesenézők voltak a gyerekeim. Minden este lefekvés előtt fél óra mesenézés volt a program.
Úgy éreztem, szükségem van ennyi nyugira a napban. A „digitális bébiszitter” kiütötte őket, s én végre szusszanhattam egyet.
Igen ám, de több bonyodalom is felmerült:
– A fél óra pihikém kezdett egy órára nyúlni…
– A nagyobb mást akart nézni, mint a kisebb. Így egyik a laptopot, másiknak a tabletet bűvölték.
– Minden kikapcsoláskor jött a képernyő-hiszti: sírással, veszekedéssel, anyaveréssel.
– Hiába volt a napirendünkben helye, mégis minden nap többször jött a „nézhetünk mesét?” kérdés.
– Egyszerűen hiába kerestem, nem találtam nézhető – nem bárgyú, nem félelmetes, nem tartalmatlan – néznivalót. Amiket annak ítéltem, azokat pedig már unalomig nézték.
(Végén már olyanokat néztek, hogy szinez ki valaki egy képet, hogy tologat egy autót, vagy hogy épít a hörcsögének házat…😩)
Kínomban rájöttem, nem ők, hanem én vagyok mesefüggő. Ez nem az ő szükségletük, hanem az enyém.
S mivel minden küzdelem ellenére nem találtam olyat, ami nézésre érdemes számukra, elkezdtem még jobban korlátozni a mesenézést (két naponta, csak hétvégén…) Egyre kevesebbet engedtem. Hatalmas csata volt, hatalmas hisztikkel, állandó könyörgésekkel, üzletelésekkel. Végül rájöttem, egyszerűbb leállítani az egészet. Egy-két év alatt sikerült odáig jutnunk, hogy már nem is kérdezik. Nem jut eszükbe.
Egészen megváltozott az életünk:
– Nincs hiszti, nincs „anyaverés”.
– Nincs veszekedés ki mit és min nézzen.
– Nem félnek a látott tartalmaktól!!
– Esténként csendes béke van: vacsora után társasozunk, szinezünk, beszélgetünk, mesét olvasunk, vagy játszanak még egy picit.
– Hamarabb kerülünk ágyba. Reggel kipihetebbek vagyunk, kevesebb a békétlenség.
HATALMAS CSATA VOLT. De az elvesztett egy órás pihim, ezerszer visszatérül. El sem tudom mondani mekkora megkönnyebbülés az örökös képernyő -nyavajgás, -harc nélkül élni, s össze sem tudom szedni, mi mindenre hatott ki az életünkben, mennyi áldásos hatása lett.
„Aki nem hiszi, járjon utána!” 😁
Végezetül egy történet:
Tavaly kisfiam szülinapba volt hivatalos, ahol előkerült a számítógépes játék. Egy játszott, a többi nézte.
Álmos elmondta, hogy ő sosem játszott még ilyennel, nálunk nincs. Mire az egyik 10éves kisfiú megkérdezte tőle: „Úristen, nem unatkozol?” (Társadalmi kórkép egy mondatban 2023)
Én nem csinálom jól, csak valahogy. S nekem működik, mint mindenki másnak a sajátja. Ez a mi történetünk:
Tudatos döntésként nincs tévénk. De néhány évvel ezelőttig rendszeres mesenézők voltak a gyerekeim. Minden este lefekvés előtt fél óra mesenézés volt a program.
Úgy éreztem, szükségem van ennyi nyugira a napban. A „digitális bébiszitter” kiütötte őket, s én végre szusszanhattam egyet.
Igen ám, de több bonyodalom is felmerült:
– A fél óra pihikém kezdett egy órára nyúlni…
– A nagyobb mást akart nézni, mint a kisebb. Így egyik a laptopot, másiknak a tabletet bűvölték.
– Minden kikapcsoláskor jött a képernyő-hiszti: sírással, veszekedéssel, anyaveréssel.
– Hiába volt a napirendünkben helye, mégis minden nap többször jött a „nézhetünk mesét?” kérdés.
– Egyszerűen hiába kerestem, nem találtam nézhető – nem bárgyú, nem félelmetes, nem tartalmatlan – néznivalót. Amiket annak ítéltem, azokat pedig már unalomig nézték.
(Végén már olyanokat néztek, hogy szinez ki valaki egy képet, hogy tologat egy autót, vagy hogy épít a hörcsögének házat…😩)
Kínomban rájöttem, nem ők, hanem én vagyok mesefüggő. Ez nem az ő szükségletük, hanem az enyém.
S mivel minden küzdelem ellenére nem találtam olyat, ami nézésre érdemes számukra, elkezdtem még jobban korlátozni a mesenézést (két naponta, csak hétvégén…) Egyre kevesebbet engedtem. Hatalmas csata volt, hatalmas hisztikkel, állandó könyörgésekkel, üzletelésekkel. Végül rájöttem, egyszerűbb leállítani az egészet. Egy-két év alatt sikerült odáig jutnunk, hogy már nem is kérdezik. Nem jut eszükbe.
Egészen megváltozott az életünk:
– Nincs hiszti, nincs „anyaverés”.
– Nincs veszekedés ki mit és min nézzen.
– Nem félnek a látott tartalmaktól!!
– Esténként csendes béke van: vacsora után társasozunk, szinezünk, beszélgetünk, mesét olvasunk, vagy játszanak még egy picit.
– Hamarabb kerülünk ágyba. Reggel kipihetebbek vagyunk, kevesebb a békétlenség.
HATALMAS CSATA VOLT. De az elvesztett egy órás pihim, ezerszer visszatérül. El sem tudom mondani mekkora megkönnyebbülés az örökös képernyő -nyavajgás, -harc nélkül élni, s össze sem tudom szedni, mi mindenre hatott ki az életünkben, mennyi áldásos hatása lett.
„Aki nem hiszi, járjon utána!” 😁
Végezetül egy történet:
Tavaly kisfiam szülinapba volt hivatalos, ahol előkerült a számítógépes játék. Egy játszott, a többi nézte.
Álmos elmondta, hogy ő sosem játszott még ilyennel, nálunk nincs. Mire az egyik 10éves kisfiú megkérdezte tőle: „Úristen, nem unatkozol?” (Társadalmi kórkép egy mondatban 2023)
Tóth Imola
